Az a szóbeszéd terjedt el Amerikában, hogy a hatalmas ország tudományos intézethálózatának csúcsait marslakók szállták meg. Közös jellemzőjük az, hogy valamennyien magyarul beszélnek. Ennek az Enrico Fermi atomtudóstól származó szellemességnek az adta az alapját, hogy a magyar tudománynak akkor a világ élvonalába tartozó képviselői, kevés kivételtől eltekintve, az Amerikai Egyesült Államokban találtak menedéket a német fasizmus üldözése elől és új hazájukban korszakos találmányok sokaságával járultak hozzá az emberi kultúra gazdagításához.
E „marslakók” között sajátságos arculatot mutatott Teller Ede, akinek munkássága a legmagasabb fokú elismerést és a legnagyobb mértékű gyűlöletet egyaránt kiváltotta. Miközben érzelmes, sőt, érzelgős verseket is írogatott, atomtudósként olyan eszközt igyekezett adni az amerikai kormány kezébe, amely – ha alkalmazták volna – végveszélybe sodorta volna az emberi civilizációt. A „csillagháborús terv”-ként is emlegetett elgondolása azonban, szerencsére, már nem jutott el a kipróbálás stádiumába.
Teller Ede 1908. január 15-én született Budapesten. A Trefort utcai Mintagimnáziumban tanult, 1925-ben pedig beiratkozott a budapesti József Műegyetemre. Gondos apja bemutatta fiát az akkor már híres matematikai lángelméknek: Neumann Jánosnak, Wigner Jenőnek és Szilárd Leónak is. Teller Ede mindig is a fizika tudományához vonzódott, s ezt végül édesapja is tudomásul vette. Huszonkét éves korában szerzett doktorátust Lipcsében, Werner Karl Heisenbergnél, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy a hidrogénmolekula energiaszintjével foglalkozó cikkek ellentmondásait vizsgálja meg. Disszertációjának témája a hidrogénion volt, s munkájával segített lefektetni a molekuláris pályák elméletének alapjait. Göttingenben kezdte a pályáját, amely az akkori fizikusok „Mekkájának” számított. Ez a város megjelenik Max Born, Heisenberg, Wolfgang Pauli, Neumann János, Wigner Jenő és Julius Robert Oppenheimer életrajzában is. 1933-ban a zsidóüldözés miatt Angliába menekült, ahol Szilárd Leó segítségével egyetemi állást kapott, majd koppenhágai kitérő után 1935-től a George Washington egyetemen magfizikával kezdett foglalkozni.
Egyike volt azoknak, akik azonnal felismerték annak veszélyét, hogy német tudósok 1939-ben felfedezték az atommaghasadást. Az emiatti félelmet erősítette, hogy tudták, a német nukleáris programot Heisenberg vezette. Szilárddal, Wignerrel együtt Teller Ede részese volt annak az akciónak, amelyben Einsteint rávették egy Roosevelt elnöknek szóló figyelmeztető levél megírására. Bekapcsolódott ő is az amerikai Manhattan-tervbe, amelynek célja az atombomba előállítása volt. A Los Alamos-i laboratóriumban Oppenheimer vezetésével készítették az első atombombát.
Már ekkor vizsgálni akarta Teller Ede a hidrogénbomba előállításának lehetőségeit, az atombomba azonban ekkor még háttérbe szorította annak a kutatását.
A második világháború után Teller Ede a hidrogénbomba létrehozásával akarta folytatni a munkáját, a Los Alamos-i tudósok többsége azonban ezt az ügyet nem támogatta. Hirosima és Nagaszaki több százezer halottja, szenvedő nyomorékja lelkiismereti válságot idézett elő. Amikor azonban 1949-ben a szovjet atombomba felrobbantásának ténye bizonyítottá vált, az új fegyvergeneráció kifejlesztését szolgáló Lawrence Livermore Laboratórium létrehozásához Teller Ede megkapta a legfelsőbb politikai támogatást. Törekvéseinek valóra váltását jelezte, hogy nagyméretű – tízmillió tonna TNT erejű – robbantással 1952-ben Elugelab szigetét eltüntették a föld színéről.
Az a veszély, ami Teller Ede képzeletében a szovjet fenyegetésből áradt, nem hagyta őt nyugodni. Ellenezte 1963-ban az akkor megkötött atomcsendegyezményt, amely megtiltotta a légköri atomrobbantásokat. 1982-83-ban ő javasolta Reagan elnöknek a csillagháborús tervként is emlegetett stratégiai védelmi kezdeményezést (SDI), vagyis egy védekező rendszer kialakítását a szovjet atomrakéták esetleges támadása ellen.
Ennek előzményeként akkor – persze nem hivatalosan – a következőt suttogták egymás között a jólinformáltak. Egy nemzetközi tudóskonferencián egy alighanem már illuminált állapotban lévő szovjet tudós elkottyantotta, hogy a legnagyobb szovjet városok (Moszkva, Leningrád) fölé áthatolhatatlan védőernyőt vontak. Ez az információ csaknem hisztérikus reagálást váltott ki az amerikai stratégák körében. Tudniillik, egy védőernyő – ha valóban létezett – nagyobb veszélyt jelentett Amerikára nézve a támadó fegyverrendszernél is. Mert a hadászati egyensúly – és ezzel együtt a béke – a kölcsönös elrettentésen alapult. Vagyis azon a nyilvánvaló tényen, hogy a támadó a megtámadott ellencsapása következtében nem kerülheti el a pusztulását. Ha viszont van olyan terület, amely védőernyő alá vonható a viszontcsapások elől, akkor onnan büntetlenül el lehet indítani a támadó rakétákat.
Teller Ede kidolgozta tehát a támadás elhárításának biztosnak vélt rendszerét, de annak létrehozását még Amerikában is nagy ellenszenvvel fogadták.
Később aztán a két szupernagyhatalom közötti erőviszony a Szovjetunió számára annyira hátrányosan változott, hogy Teller Ede fegyverrendszerének pártolásáról szinte mindenki lemondott, s csupán egyetlen motívumát emlegették pozitívan: a rákényszerített fegyverkezési hajszában a Szovjetunió összeroppant.
Teller Ede meg nem alkuvó törekvését, tudományos zsenialitását Amerikában a legmagasabb polgári kitüntetéssel, az Elnöki Szabadság-érdemrenddel ismerte el George W. Bush 2003. július 23-án.
Teller Ede 1991-ben látogatott először haza. Három év múlva megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést. Újabb három év múlva a Magyarság Hírnevéért díjjal tüntették ki. Ekkortájt valósággal záporozott rá a kitüntetések sora. De ez már a cikksorozatunk következő részének témakörébe tartozik.
Cseri Sándor Ádám